Reggel kiültem a teraszra, hogy zörgésemmel ne zavarjam a többieket, és írogattam a napi történéseket.
Óriási nyugalmat árasztott a tenger, és a kikötőbe érkező halászcsónakok és hatalmas tengerjárók.
Összepakoltunk és útnak indultunk hazafelé. A Dubrovnik-Siklós távot 600 km-t terveztünk hazafelé. Dubrovnik után 20 km-rel beléptünk Bosznia-Hercegovinába.
A Dinári-hegységen haladtunk keresztül folyamatosan kanyargó, szerpentines, hegyes-völgyes szakaszokon.
Tökéletes kátyu mentes útminőségen haladtunk olyan tájon, mint, ahol a Winnetou filmet forgatták. Hatalmas sziklafalak között haladt az utunk alagutakon keresztül.
Az egyik 1200 m-es magasságban lévő 2 km hosszú alagúton haladtunk keresztül, ahol nagyon lehűlt a levegő, és fáztunk amíg végig haladtunk rajta. A Drina folyó vágta völgyben vitt az utunk, és csodaszép volt a kilátás minden irányba.
Kopár hegyek magasodtak, és a csúcsuk a felhőkbe ért.
A következő pihenőnk egy tónál volt fent a hegyek között. Ezután következett Szarajevóban az útfelújítás. Az álló kocsisort előztük, és a sor végén nem akart minket beereszteni egy taxis, gondolom várakozott már eleget a dugóban. Hídépítés miatt nagyon szét volt túrva az átvezető szakasz, és mindkét irányban kilométeres volt a kocsisor. Ilyenkor jó, hogy motorral voltunk, mert autóval talán még most is ott araszolnánk. Szarajevó után felmentünk az autópályára és kapunál elég nehéz volt előcsalogatni a gépből az igazolószelvényt, mert nem egy motor súlyára van beállítva a gép. Az autópálya kb. 25 km, de pont Szarajevó zajosabb részeit kerüli ki. Az autópálya éppen Visokó mellett halad el, de most sem mentünk be a faluba, és nem néztük meg, de még le sem fotóztuk a piramist, amit azért nagyon bánok. Biztosan Zoli (aki vezette a csapatot) nem volt ennyire kíváncsi rá. A pályán hamar végigszáguldottunk, és Zenica felé vettük az útirányt. Ismét hegyes szakaszok jöttek, és a hegyi szerpentineken találkoztunk pár jókora kővel, ami a sziklafalakról pottyant oda. Az egyik benzinkúton találkoztunk egy holland csoporttal, akik Transalpokkal túráztak. Voltak autósok, buszosok, kamionosok, akik lehúzódtak és intettek, hogy segítsék az előzésünket. Párszor a szembejövő dudálással üdvözölte a csapatunkat, mi csak néztünk, hogy mi lehet a probléma, de csak köszöntés volt. A következő tankolásunknál láttunk egy kamiont, ami valószínű, hogy üzemanyagot hozott a kútra, hát nem volt bizalomgerjesztő az 50 éves technika.
Nem lehet egy szavam se az üzemanyagra ennek ellenére, mert a motorom 5 liter körül fogyasztott (ez a magyar benzinnel 6 liter), és mindenhol tudtunk bankkártyával fizetni. Az út vége már nagyon meleg és fárasztó volt. A Száva áradásának nyomait még láttuk a part menti fákra akadt szemétből, és sok helyen javították az út szélét vagy teljesen újjáépítették, mert elmosta a víz. Átléptünk Horvátországba, majd Magyarországra. Itt már fáradt volt a csapat 550 km-el a fenekünkben és a vállainkban. Az egyik híd megsérülhetett az árvízkor, ezért kerülnünk kellett sajnos. Jó érzés volt visszalépni Magyarországra, de hamar savanyú lett a cukor, amikor a rázós, kátyús, foltozott utak szétráztak bennünket Harkány felé. Éttermet kerestünk, mert a fáradtságunk mellé 7 órakor már farkas éhesek is voltunk.
A sziget halászcsárdában megvacsoráztunk, és utána elbúcsúztunk Zoliéktól, akik még 300 km-nek nekivágva hazaindultak. Ismét Siklóson a Rendőrkapitányságon aludtunk, és pihentük ki a hosszú út fáradalmait. Annnyira voltunk elcsigázottak, mint tavaly a Torockó – Győr távon 5 napi motorozás után, de ott még rosszabb volt a hőség, az Alföldön a nyílegyenes utak, és az M1-es monotonsága miatt. Az esti zuhany még talán jobban esett most, mint a csobbanás a tengerben. Megittuk a maradék söreinket, és megbeszéltük a hazautat.
