Közeledve a 2013-as Bamakó futamhoz találtam egy nagyon jó cikket az ezéviről. Nagyon megfogott a videó hangulata, és ez a miliő. Egy kis ráhangolódás után igazi élményt nyújt:
Ez az én Bamakóm
Motorrevü 2012-10-30
"Ha valaki türelmetlen, kérem, ne kezdjen bele. Ez egy negyedóránál is hosszabb film .. azért is nem tettem fel eddig, mert viszolygok a gondolattól, hogy webszemét sorsára jusson." - Mező János szubjektív beszámolója. Ezért tényleg kérem, ha nincs rá idejük, türelmük, akkor ne is kezdjék el nézni.
Amikor idén télen éjszaka egyedül motoroztam a Nyugat-Szahara véget nem érő sivatagján átvezető úton, ahol a fényszóró a szél által kavart homokot úgy világította meg, mintha hófúvás lenne, akkor úgy gondoltam, hogy elég volt, én többször nem akarok bamakózni. Akkor is így gondoltam, amikor már egy hete csak négy órákat aludtam, és egész nap motoroztunk, küzdöttük magunkat előre. És akkor is így, amikor jöttek a könnyebb, látványosabb, élvezetes részek. Így gondoltam a célban, a hazaérkezéskor és még sokáig utána is.
Most pedig úgy, hogy jövőre nem, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet.
Az a helyzet, hogy az élet rövid, a Világ pedig nagy, a Bamakó meg nem éppen olcsó mulatság. Ezek eredője egy másfajta út felé mutat. Még nem tudom, mi lesz.
Ezek persze nem jelentik azt, hogy az elmúlt öt év bamakózásai ne lettek volna a világ egyik legcsodálatosabb és az én életem legnagyobb kalandjai, nem akarom átírni a múltat. Még ma sem tudom vágyódás és meghatódottság nélkül nézni az utakon készült képeket.
Évekig az volt az egyik szívfájdalmam, hogy soha nem készült a motorosok viszontagságairól, élményeiről film. A szervezők hivatalos videóin úgy kezelik a motorosokat, mintha az valami obszcén dolog lenne, amit nem szabad mutatni. És azt tapasztalják, hogy egyre kevesebb a motoros. Hát, ez így van, az okai eléggé érthetőek. A Bamako egyre kevesebbet fordít a promózásra. Régebben voltak óriásplakátok, stb, most már a tehetetlenségi erejére bízzák a reklámozását. A motorosokra pedig - lévén egy minoritás - soha egyetlen pillanatnyi figyelmet sem fordítottak. Motoros berkekben szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy csak mi, a Motorrevü foglalkoztunk vele. És mi első kézből szerzett információkat adtunk tovább, vettük a fáradságot, és hírt állítottunk elő, önerőből, saját tapasztalatokból. Nem pedig összelopkodtuk a webről.
Idén (2012-ben) a sokszoros bamakós, a 2011-es pályaíró Tlaccal együtt mentem együtt, ők adták nekem a technikai, sokszor a lelki támogatást, és Tlac videózott is. Én is sokat videóztam a fotózás mellett – hála a Canon EOS 7D-nek, amellyel egy kézben megoldható mindkettő – és sok gigabájtnyi videoanyaggal jöttünk haza. A klipeket először megnézve csalódott voltam. Semmitmondóaknak, bénának tűntek. Aztán, amikor elkezdtem összevágni – folyamatában, nulláról tanulgattam ezt is – akkor egyszer csak azt láttam, hogy valami mégis lett belőle. Az eredményt itt láthatják. A film személyes. Ez az én Bamakóm. Nincs benne szöveg, de az alatta hallható zene remélem, többet mond egy narrátor szövegnél, vagy a helyszínen felvett szövegeknél.
