Veterán - 2011. okt.

Sokan, sokféleképpen restaurálnak ma Magyarországon motorkerékpárokat és autókat. Új alkatrészek, modern technikák felhasználásával varázsolnak rozsdahalmokat megbízható, és ami a legfontosabb, használható járművekké.
Ez is egy járható út, de egy múzeumi felújítás ennél szigorúbb elveket követ és nagyobb fokú odafigyelést igényel. A restaurátori etika legfontosabb alaptétele ugyanis az adott tárgy eredetiségének megőrzése.
![]() |
Mátra 125 |
A Közlekedési Múzeum restaurátorai és muzeológusai abban egyetértenek, hogy egy eredeti jármű jóval értékesebb, mint egy teljesen felújított. Itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi az eredeti: ahogy a gyárból kijött, vagy a múzeumba való bekerülés állapota?
Az utóbbi azért érdekes, mert az egy korlelet. Tudjuk, hogy a háború utáni évtizedek gazdasági intézkedései sok esetben a gyárak működését is megnehezítették, ami alkatrészhiányhoz vezetett. Emiatt a járműtulajdonosok kreativitásán és a fellelhető alkatrészeken múlott, hogy újra működőképessé tegyék a két- és négykerekűeket. A múzeum szakemberei a bekerülési állapot mellett tették le a voksukat. Meg akarták tartani a motor egyediségét, ezért a Mátra 125-ös motorkerékpárt nem restaurálják.

Most pedig lássuk, milyen módon és milyen eszközökkel végezte a Mátra tisztítását Piros Albert, a múzeum restaurátora.

A szétszedés után a szakember különválogatta a festett alkatrészeket (váz, sárvédők, tank, csomag-tartó, dobozok, láncvédő, motortámasz), az alumínium részeket (motorblokk, hengerfej, karburátor, kerékagyak), a krómozott alkatrészeket (kipufogó, az első villa alsó szárai, kormányrúd), a gumi elemeket (kerékabroncsok, lábtartók és pedálok, valamint a kormányon található kezelőszerveket), és végül a bőrnyerget. Erre azért volt szükség, mert minden anyag ápolásához, tisztításához megvan a legmegfelelőbb vegyszer.
A teljes cikk a Veterán 2008/4. számában olvasható.