Erdély… Amikor februárban tervezgettük az idei nyarat, és kint esett a hó, nem gondoltam volna, hogy össze fog jönni mind a kettő több napos tervünk.
És már túl is vagyunk rajta.
Eddig ez volt kilométerre és napra is a leghosszabb motoros túrám.
Mivel még korábban nem láttam Erdélyt, csak olvastam róla jó pár könyvet, már nagyon vártam az indulást. Nem tett jót a csapatnak sem, és nekem sem az indulás előtti túrán történt társunk esése. Nem jó az ilyet közvetlen közelről se látni, se átélni. De mindenki túltette magát rajta, és felkészült az útra.
Új oldaltáska tartóval, friss hátsógumi, fix doboztartó, kipufogó, mindenki mást fabrikált még indulás előtt a járgányán. A szállásfoglalás, és útvonal egyeztetés után végre útra keltünk. 7 motoron 10 főből állt a csapat. Az indulást 6 órára tettük, tekintettel a nagy melegre, és a forgalomra am M0-án. Tesómnál felkötöztük a gépemre a csomagjukat, mert hozta a fiát is Fecót, így én voltam a teherhordó. Időben érkeztünk a pályán lévő benzinkútra ahova a találkozót megbeszéltük.
Két ember hiányzott 6-órakor, az Ati, aki a kút háta mögötti parkolóban várt minket, és Csabiék.
Útnak indultunk, és jó tempóban egy óra alatt már az M0-áson voltunk. Régen jártam arra, és meglepődtem, hogy milyen sok szakaszt kiszélesítettek. 170 km után volt az első pihenőnk, majd következett az M5-ös, majd a 4-es főút Szolnok felé. Megálltunk pihenni Kenderesen, ahol egy spaniferrel rögzítettem Fecót a tesómhoz, mert elbólintott.
Karcagon láttunk egy békésen legelésző tehenet az út szélén, és csak reménykedtem, hogy nem indul át az úton keresztben, megkóstolni a másik oldat is. Átkeltünk először a Nyugati, majd a Keleti Főcsatornán, amik a Tiszából a Körösbe vezetik a vizet.
Ezután következett Berettyóújfalu, majd az Ártándi határátkelő.
Hát nem irigyelem az alföldi motorosokat, mert borzalmasan egyhangúak az utak arrafelé.
Elérkeztünk Királyhágóhoz ahol egy kis parkolóban meg is pihentünk.
Innét felhajtottunk végre az autópályára (amit a motorosok itt ingyen használhatnak, és nem kell matricát váltaniuk – ezt bevezethetnék itthon is!), és a Tordai hasadékhoz indultunk. Az autópálya után egy borzalmasan kátyús, majd murvás út következett. A hasadék közelében bazár és büfé is van, de szemetest hiába keres a turista. Csodás képeket, és csoportképet is készítettünk a híres hasadéknál.
Torockó felé továbbhaladva kedves magyar falvakon haladtunk keresztül, ahol a legtöbb ház bejáratánál árultak valamit: kosarakat, faárút, gyümölcsöt. Feltűnt, hogy a gázvezetéket errefele nem a föld alatt vezetik, hanem egy vastag sárga csövön viszik az út mindkét oldalán a házak tövében. Minden kapubejáróban beviszik a föld alá, majd vissza. A mérőórákat a kerítésekre vagy a házfalra szerelik fel, ami borzalmasan néz ki, főleg egy szép kovácsoltvas kerítésen.
Meglepődtünk, amikor az egyik faluban egy kettétört teherautó féktárcsát kellett kikerülnünk. Az utak szélét csak az autópályákon nyírják, máshol csak a kikötött lovak, tehenek és birkák legelik.
Az utak szélén a fákat és a villanyoszlopokat is fehérre meszelik – mindenhol.
Meglepett, hogy alig láttunk román rendszámos motort, csak külföldről érkező túrázót.
Végre 11 motoron töltött óra után megérkeztünk Torockóra.
A szállásunk a Muskátli panzióban volt, ami egy háromszintes faház, és közvetlenül a Székelykő-re néz.
Leparkoltuk a ház előtt a motorokat, mert az udvar olyan lejtős volt, hogy nem lehetett bejárni. Megnyugtattak minket a háziak, hogy jó pár motoros parkolt már ott éjszakára, és nem volt semmi gond. Behurcolkodtunk a szobákba, és lezuhanyoztunk. A nagy meleg után jól esett mindenkinek a felfrissülés, és a várva várt vacsora.
A vacsorát a régi ház alsó szintjén lévő, utcáról nyíló, nagyon hangulatos boltíves pincéjében tálalták fel nekünk. Csorbalevest, pörköltet uborkasalátával, és a végén főtt kukoricát fogyasztottunk. A kellemes és bőséges vacsora után sétálni indultunk a faluba. Torockón sétálva egy korábbi túránk helyszíne Hollókő jutott az eszembe a hasonlóságuk miatt. És mit olvasok a neten mikor ezeket a sorokat írom:
"2012-ben testvér települési együttműködést kötött a Nógrád megyei világörökségi falu, Hollókő és az erdélyi Torockó; a megállapodás egy folyamat része, a cél az, hogy Torockó Hollókő társított partnereként válhasson a világörökség részévé.
Torockó a Kárpát-medence legépebben és leghitelesebben fennmaradt népi építészeti együttese. A falu központjában mintegy hatvan műemlék-épület található. A román tárca - Erdélyből elsőként - februárban terjesztette fel a magyarlakta falut az UNESCO várólistájára a Kárpát-medence legépebben és leghitelesebben fennmaradt népi építészeti együtteseként, Hollókő kiterjesztéseként. A világörökségi bizottság leghamarabb 2013-ban dönthet a javaslatról. Hollókő már 25 éve a világörökség része.
Az Erdélyi-középhegység keleti részén elterülő Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében, Kolozsvártól délre, Nagyenyedtől 23 km-re északnyugatra fekszik, Torockószentgyörgy hozzá tartozik. A Székelykő miatt a nap látszólag kétszer kel fel és nyugszik le, hiszen a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy aztán kicsivel később újra előbukkanjon mögülük. A legszebb túra lehet a Székelykő megmászása, ami egyáltalán nem nehéz. A főtérről a kék kereszt jelzést követve lehet feljutni körülbelül 45 perc alatt. Útközben egy régi vízimalmot is meg lehet nézni. A Székely- kő 1128 m magas."
Az esti séta nagyon jól esett, és be is tértünk egy helyi kis kocsmába.
